1944. december 30. éjjel vagy 31. hajnalban Richter Gedeont nyilasok belelőtték a Dunába. Az eltervezett vérengzést az első csoport kivégzése után valószínűleg orosz bombázók zavarták meg, így a többi kivezényelt ember megmenekült, köztük Winkler Nina is.

Richter Gedeon holtteste nem került elő. Winkler Nina sohasem beszélt arról a napról, sem az azt követő eseményekről, így az ő további sorsáról onnantól tudunk, hogy Luganoban újra egyesült a család: Nina, Laci, Ilona és az unokák. Innen próbálták menteni a vállalatbirodalomból megmaradt értékeket. 

A magyarországi gyárat államosították. Külföldön volt, ahol a helyi vezetés tette rá a kezét az ottani leányvállalatra, volt, ahol tönkrementek. A mexikói gyár sokáig megmaradt, ahol Nina unokaöccse, Winkler Imre volt az igazgató. Egy visszaemlékezés szerint Richter Andrea ott dolgozott pár éven keresztül.

Egyetlen külföldi érdekeltségükből kapták meg a törvényes jussukat: a milwaukee-i licencszerződés alapján az ottani gyár a világháború teljes időtartama alatt gyűjtötte a nekik járó díjat, amelyet a háborús körülmények miatt nem tudtak elküldeni. A háború után a teljes összeget maradéktalanul átutalták Richter Gedeonnénak. Ebből a pénzből taníttatták a Richter unokákat egy svájci magániskolában.

Winkler Nina 1952-ben halt meg Luganoban. Richter László és Ilona ezután elváltak, László Bécsbe költözött, ahol felélte maradék apai jussát. Ilona és a lányok Olaszországba költöztek. Andrea a rendszerváltás után hazatért, és Kőbányán lakott 2019-ben bekövetkezett haláláig. Marietta Olaszországban maradt, ott ment férjhez, és egy leánya biztosan született. Ő is 2019-ben halt meg, mint a húga, pár hónap eltéréssel.

A magyarországi gyárba a háború végével visszakerült Stern Miksa, Lasztovicza Sándor és Pillich Lajos is, vezető pozíciókba. Pillich Lajos 1976-ig volt a gyár műszaki igazgatója, vezetése alatt hatalmas műszaki-technológiai fejlődésen ment keresztül a gyár.

A rendszerváltás óta a vállalat vezetése odaadó figyelemmel ápolja Richter Gedeon emlékét.