1847. március 15. – május 16.

Huszonnégy évesen fogta kezébe összes költeményeinek kötetét.

"A harmincnégy ív terjedelmű, nyolcadrét alakú kötet — az év elejétől folytatott reklámkampány és a február 20. óta tartó előfizetési lehetőség után — 1847. március 15-én jelent meg, a József-napi vásárra.  ... Méltán írta március 20-án az Életképek a finom velinpapírra nyomott kötetről: "Még nem jelent meg magyar könyv olyan pazar pompával... " ... Noha az eredeti szerződés ezer példányra szólt, Emich az érdeklődés láttán háromezer példányt nyomott, és 1847 októberéig nagyjából ezeket értékesítette is."

Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris 2008, 294. old. 

A regényben említem Térey Mari levelét Petőfihez. Íme a teljes levél:

(Nagy-) Károly, 5-dik Május 847.

A hozzám cimezett könyvet megkaptam s Juliának elküldém. Soraira Önnek azonnal felelni szerettem volna, ha a meggyőződés, miként levelem Júlia s Ön életébe nagy változást fog tenni, s ezen változás éppen oly jól, mint rosszúl is sikerülhet, nem tartóztatott volna vissza szándékomtól. Jobbnak láttam Júlia fölhatalmazását kérni előbb tettemhez, s most ennek birtokába, vagyok bátor Önhöz intézni soraim. -

Én Júliával legszorosabb barátságba állok, egymás lelkeinkbe olvashatunk, érzéseinkről mintegy számot adunk egymásnak, s azért tudom, mily forrón szerettetik Ön Júliától, s ezt Ön is tudta, habár Júlia szerfeletti szerénysége ezt szóval meg nem vallá, mert egy hölgy, ki először szeret életébe, nem meri keblének e szentségét szóval illetni. De Ön, Petőfi, ki látta, érzette, hogy szerettetik, mért nem értette el ezen angyal szerelmét? mért hitt, s hisz a rossz álnok világnak jobban, mint azon tiszta forró érzetnek, mit maga költött fel? - Igen, Petőfi, Ön boldog véghetetlenül, mert Júliának első szerelmét Ön birja. -

Egy hosszú telet azon édes reményben töltött, hogy tavasszal Önt meglátja, s elvesztve ezen reményt, igen sokat szenved. Hozza helyre Ön, amit elmaradásával vétett, jőjjön mentől elébb le, Ön boldog lesz, mert jelenléte boldogitani fogja Júliát. - Tudja-e, mért nem felelt Júlia egyik levelére sem Önnek? mert Atyjának megigérte, hogy sem levelet Öntől tudta nélkül el nem fogad, sem engedelem nélkül nem ir Önnek, márpedig engedelmet erre nem kapott. Képzelheti, ezáltal mennyit szenvedett Júlia, s mint kell Önnek lesietni mindezekért megjutalmazni Őt. -

Júlia Szülői mindent el fognak követni, sőt próbákat már tettek is, hogy Júlia Önről lemondjon; de Júlia szerelme erősb, semhogy ily próbákat ki ne álljon, s én azt tartom, sőt tapasztaltam is: hogy két forrón szerető szivet emberi erő nem választhat el. - Tehát jőjjön Ön, Petőfi, közinkbe, s ha mindjárt nem jöhet, s talán nékem felelni tartja szükségesnek, akkor feleljen rögtön, de küldje levelét Riskó által hozzám, ki még vagy 10 napig itt lesz, s hív átadója lesz levelének. Hozzám egyenesen a világért se irjon, ez engem elárulna, mert ezen levelemről itt senki nem tud semmit, s az nékem igen-igen sok kellemetlenséget okozna. - Legjobb lesz, felejtse nevét ezen levél írójának, s ha ez néműkép boldogságokhoz vezet, ezt látni, lesz legszebb jutalmam. -

Térey Mária

Május 13-án indult útnak Szatmár felé, erről az utazásról küldte Kerényi Frigyesnek Úti leveleit. Itt egy részlet az elsőből, melyben bejelenti elutazását:

Pest, május 9. 1847.

Kedves barátom, levelet kapsz s illetőleg leveleket fogsz kapni tőlem, s azon egyszerű okból, mert nem igértem, hogy írni fogok neked. Csak az ne várjon tőlem levelet, kinek ezt megígérem, mert bizonyos lehet benne, hogy oly hiába fogja várni, mint a cinkotai bakter az angol koronát. Irni valóm, ugy hiszem, lesz elég, mert utazni fogok; érdekesen írom-e le majd utamat vagy nem? ez más kérdés, vagyis ez a kérdés. Iparkodni fogok legalább, hogy anélkül is unalmas falusi magányodat leveleimmel még unalmasabbá ne tegyem. Nagyon jól tudom én azt, oh barátom, hogy a világon minden unalmas dolog unalmas, de legunalmasabb az unalmas levél.

A napokban indulok Szatmár felé, hol egy pár ölelő kar s talán egypár ólmosbot vár. Amint hallom, dühödnek az illetők "Nagy-Károlyban" cimű versemért; nagyon sajnálom, de kimondhatatlanul örülök rajta, mert hisz épen az volt a szándékom, hogy oldalba verjem őket, amint érdemlik... megvallom, jobb szerettem volna főbeverni, de az üres hordó szörnyen kong, s én nem akartam nagy zajt ütni. Különben fenyegetőző ólmosbotjaiktól koránsem reszketek ugy, mint ha amaz ölelő karokra gondolok. "Oh szerelem, lelkem szép üdvessége!..."