1847. június 1–10.

Nagyszalontai útjáról VII. úti levelében számol be először:


"Szalonta, június 7. 1847.

Szatmáron, Nagy-Károlyon, az Érmelléken és Nagy-Váradon keresztül Szalontára értem e hónap elsején.  ... Tudod-e, miért siettem ide s mért vagyok itt már egy hét óta? Azért, mert Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, "Toldi" szerzője. Ha e művet még nem olvastad, ugy hiába beszélnék róla; ha pedig olvastad, ugy fölösleges a beszéd. S e költeményt egy egyszerű falusi jegyző írta e kis szobácskában, melynek hossza öt, széle pedig két lépés; ami tulajdonkép rendén van. A múzsák nem konzervatív kisasszonyok, ők haladnak a korral, s minthogy a század jelszava: "éljen a nép!", a múzsák is leszálltak az arisztokratikus Helikonról, s a kunyhókban telepedtek meg. Boldog én, hogy szinte kunyhóban születtem!

Éltem legszebb napjai közé sorozom e hetet, melyet itt töltöttem új barátom családi körében. Egyfelől a komoly vidámságú családapa, másfelől a vidám komolyságú családanya, s előttünk a két fecsegő, virgonc gyermek, egy szőke leányka s egy barna kisfiú... ilyen koszorú övezi szívemet, és boldog vagyok; csak az fáj, hogy a napokban már elhagyom, el kell hagynom őket, kiket annyira szeretek, mintha ikertestvéreim volnának."

Arany maga számol be Petőfinek a nagyszalontai tűzvészről:


"Szalonta, april 21. 1847.

Kedves Petőfim!

Hol találhatnék keblet, melyben érzetim oly rokon érzést gerjeszthetnének, mint a tiedben; mely felsirna a nép inségén - és, amivel az alamizsnázó gazdagok nem, - részvét könnyével hintené fájdalmának égő tüzét. A mezőváros, melyben bölcsőm rengett, romokban hever. Irtózatos látvány, barátom, egy nagy sik terűleten semmit sem látni, mint kormos falakat, nyulánk kéményeket s itt-ott még most is füstölgő üszköket. A házak - vagy inkább romok, többnyire lakatlanok, néhol egy-egy hű kutya, félig összeégve, őrködik azok körűl, vagy az éhenhalással küzdő házigazda tántorog köztük, megtekinteni, most először, a hajlok omladékait, honnan szombaton alig tudá kimenteni maga és családa életét az éhenhalás számára. - Szombaton, ápril 17-dikén, déli 12-1 óra közt épen hivatalban valánk. Megkondúl a vészharang. Szét futunk. Egyetlen rossz fecskendőnket néhányan megragadjuk, - mert a lovakat várni késő volt; de mit ér ez nádas, amellett sűrűn és rendetlenűl épített házak közt, oly irtóztató szélben, milyen akkor dühöngött! Visszafutok: s már előttem is tűz. A városház teljesen lángban van, körülvéve a leomlott égő náddal s nincs egy lélek körűlte: de minek is -? a védés lehetlen. Réműlten futok lakomra, mely cserépfödelű ugyan, de azért nem biztos: mert látok cserepes épűleteket lángba borulni. Végső szobáimból egy másikba hordom bútoraimat; hol azok semmivel sem valának nagyobb bátorságban; de pincém már tele a szomszédok holmijával, oda nem hordhatom. Már a templom - velem csaknem szemközt - ég. Köröttem nádas épületek. Hátul harmadik szomszédom háza s tőszomszédom óla már lángokban. Semmi védelem, mert kiki sajátját oltalmazza. Négy-öt szomszéd mégis összekerül s erőnk végmegfeszítésével hordjuk a vizet: az elhalt remény éledni kezd s a nádas kis ház tőszomszédomban meg van mentve! Szerencsére az égő házacska nem is náddal, hanem elavult s elrothadt gazzal volt fedve, amiatt nem éghetett sebes lánggal; különben végünk. A tűzveszély szélső vonala lakom megett húzódott át. Kerítésem, ólam, kertem teljes épségben maradt, s most, bár a város, mondani, egészen nyugotra feküdt lakom megett, az én kerítésem maradt legszélsővé - azontúl a gyepig rom, meg rom. Azonban ez még nem volt elég. A lenyugvó nap vérveres szemet vete vissza a füstölgő romokra; az ellankadt emberek pihenni ültek le, nem azért, mintha már nem volna veszély, hanem mivel végkép kimerített erejök megtagadta a további szolgálatot. Egyszerre zugva jő nyugotról a szél, szikrákat szórva a még folyvást égő romok közül, mindinkább gerjesztve ezeket, s a város hátramaradt keleti részét is végveszéllyel fenyegetve. Ez még inkább megölé reményemet; mert a déli tűz csak haránt szolgált lakomra: de ez egyenesen annak tartott. Én, s rólam az egész város... már bizonyosnak hivém. Magam, nőm, egy-két szomszédnő és gyerek... ennyien valánk a gát, melynek a vészrohamot meg kellett akasztania dühöngésében!... Ugy-e regényes? A nők jajgattak s kezeiket törték; reményem nekem sem volt ugyan, de azért edényt ragadtam, s öntözni kezdém az égő romokat. Buzdításomra a nők is azt tevék. S ime! egy rom a másik után ki lön ragadva a vész fogai közül; a szikrák mind távolabbról repültek, s elfáradtak, mielőtt épületet találtak volna. Fel-feléledtek ugyan a már elöntözött romok is, mint megannyi hydra-fővel kellett küzdenünk velök - de a győzedelem mégis inkább részünkön állt, mindaddig, mig - éjfél tájban - végkép el nem hagyott erőnk. Most megszánt az ég - bőven hullatta részvéte könnyeit... Zápor ömlött a romokra - hosszas - órákig tartó. Soha szebb zenét nem hallottam, mint e zápor suhogása. Nem olthatta ugyan ki a romokat, de megáztatá a fedeleket, s ellocsolá a repülő szikrát, és parázst. Ez éjt, s még egy másikat felöltözötten virrasztánk át; még most sem vagyunk tul minden veszélyen; egyfelől az inség látása, másfelől a rettegés - egy, talán éjjel jövő vésztől, melyben, nem lévén jeladó harangunk - talán sokunk élete lenne lángok martalékává, irtóztatóvá teszi napunkat, éjünket. Hozzá a teljes zavar, minden közirományaink elégése miatt - s csak az isten tudja miféle baj nem... A leégett épületek száma 2175.

Ölellek kedvesem. Oly jól esett ezeket neked megirnom; panaszul részemről, megnyugtatásul a tiedről. Meglehet, hogy te, mint családtalan, nem érzed eléggé ily vésznek rettenetességét: de képzelni mindenesetre tudod, s képzeld az aggodalmat, melyben vagyok, a rémületet, melyben valék. Máskor talán az irodalom is eszembe jut, most csak az ember irja e levelet, ki téged úgy is mint embert és barátot, igen szeret -

holtig hű barátod

Arany János"   

Arany János 1858. január 2-án fűzte ezt a megjegyzést Petőfi egyik hozzá írt leveléhez:

A vers Arany Lacinak:


ARANY LACINAK


Laci te,

Hallod-e?

Jer ide,

Jer, ha mondom,

Rontom-bontom,

Ülj meg itten az ölemben,

De ne moccanj, mert különben

Meg talállak csípni,

Igy ni!

Ugye fáj?

Hát ne kiabálj.

Szájadat betedd,

S nyisd ki füledet,

Nyisd ki ezt a kis kaput;

Majd meglátod, hogy mi fut

Rajta át fejedbe...

Egy kis tarka lepke.

Tarka lepke, kis mese,

Szállj be Laci fejibe.


Volt egy ember, nagybajúszos.

Mit csinált? Elment a kúthoz.

De nem volt viz a vederbe',

Kapta magát, telemerte.

És vajon minek

Merítette meg

Azt a vedret?

Tán a kertet

Kéne meglocsolnia?

Vagy ihatnék?... nem biz a.

Telt vederrel a kezében

A mezőre ballag szépen,

Ott megállt és körülnézett;

Ejnye vajon mit szemlélhet?

Tán a fényes délibábot?

Hisz olyat már sokat látott...

Vagy a szomszéd falu tornyát?

Hisz azon meg nem sokat lát...

Vagy tán azt az embert,

Ki amott a kendert

Áztatóba hordja?

Arra sincsen gondja.

Mire van hát?

Ebugattát!

Már csak megmondom, mi végett

Nézi át a mezőséget,

A vizet mért hozta ki?

Ürgét akar önteni.

Ninini:

Ott az ürge.

Hű, mi fürge,

Mint szalad!

Pillanat,

S odabenn van,

Benn a lyukban.

A mi emberünk se' rest,

Odanyargal egyenest

A lyuk mellé,

S beleönté

A veder vizet;

Torkig tele lett.

A szegény kis ürge

Egy darabig türte,

Hanem aztán csak kimászott,

Még az inge is átázott.

A lyuk száján nyakon csipték,

Nyakon csipték, hazavitték,

S mostan...

Itt van...

Karjaimban,

Mert e fürge

Pajkos ürge

Te vagy, Laci, te bizony!

Szalonta, 1847. június 1-10.

Szendrey Ignácnak utolsó esélye maradt az esküvőig tartó három hónap, hogy lányát jobb belátásra bírja.

"Szendrey még nem adta föl az ellene folytatott harcot, sőt egyre változatosabb módszerekkel, minden helyi kapcsolatát és tekintélyét latba vetve küzdött a házasság ellen."

Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris 2008, 320. old.