1841. június — július
A vándorszínészek életéről Sándor Pál: Vándorszínészek című filmje ad eleven és részletgazdag képet. A youtube-on megtalálható a werkfilmje és egy előzetes is:
A legtöbb, vándorszínészetet érintő érdekesség innen származik a regényben.
A vándorszínészet mindennapjairól Kerényi Balogh Istvánt, korabeli társulatigazgatót idézte monográfiájában:
" ... színdarabokat írunk, vagy a hazafiak és tudósok által írt darabokat lemásoljuk, szerepezzük, szcénába tesszük, s a szerepeket kiosztjuk (...) Minden városban új színpadot állítunk, oda előre követeket küldünk, hogy az elöljáróktól az engedelmet kinyerjük. A fogadóstól termet kibérelni (...) — ez is csak munkával és küzdelemmel jár. Cédulát, azaz színlapot kell nyomtatni vagy írni. A játék próbái minden reggelt igénybe vesznek. Annyi öltöny nincs, hogy minden színdarabnak külön meglenne a maga jelmeze, hanem ma a magyarból törököt, holnap a spanyolból orosz jelmezt kell alkalmazni. A pénztárhoz, jegyekhez, világításhoz, díszítményekhez, kellékeknek, némaszemélyzethez egyén szükséges. Kell azon felül rendező, ügyelő, súgó, ezen úgy segítünk, hogy amely színész valamely fölvonásban nem működik, e foglalkozások egyikét a vállaira nyomjuk ... "
Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris 2008, 69-70. old.
Petőfi maga is beszámolt később ezekről az időkről:
LEVÉL EGY SZÍNÉSZ BARÁTOMHOZ
Jut még eszedbe a fiú? kivel
Együtt cepelted a vándorbotot,
Mely koldusbotnak is beillenék,
Midőn a sorsnak fényes kedve nincs;
És ez nem éppen olyan ritkaság
Szinészre nézve, mint boldogtalan
Magyar hazánkban a hű honfigond. -
Lásd, én reátok még emlékezem,
És elfeledni nem fogom soha
A jót s roszat, mely ott közöttetek
Mult napjaimnak osztályrésze volt.
Előttem áll a délután, midőn
A színészetbe béavattatám.
Barangolék föl és le céltalan
A nagy hazának minden tájain.
Tarisznyámban, mit hátamon vivék,
Nem mondhatom, hogy nagy volt a teher,
De a nyomor, mint ólom, megnyomott.
Könnyíte rajt a víg könnyelmüség,
Mely útaimban hű társam vala.
Ekkép juték egy nyári délután
Egy kis városba; fáradt lábaim
A fogadóban megpihentenek. -
Vendégszobája egyik oldalán
Helyet szerényen színpad foglala.
Mire való is már a fényüzés?...
Azon tünődtem épen: kérjek-e
Ebédet vagy se? hát ha majd sovány
Zsebem bicskája szépen benntörik?
Az ajtót ekkor megnyitá egy ur;
Volt bennem annyi emberismeret,
Ráfoghatnom, hogy nem más, mint szinész.
Fején kalapja nagybecsű vala,
Mert Elizéus prófétával az
Rokonságban volt... tudnillik: kopasz.
Kabátja új, a nadrág régi rongy,
És lábát csizma helytt cipő födé,
Alkalmasint amelyben szerepelt.
"Thalia papja?" kérdém. - "Az vagyok;
Talán ön is?" - "Még eddig nem." - "Tehát
Jövőben? fölség..." - "Azt sem mondhatom."
Vágtam szavába; ámde ő rohant,
S vezette gyorsan az igazgatót.
Fehér köpenyben az igazgató
Jött üdvezelni engem nyájasan:
"Isten hozá önt, tisztelt honfitárs!
Lesz hát szerencsénk önhöz, édes ur?
Imádja úgye a müvészetet?
Ah, jóbarátom, isteni is az!
S önnek szeméből olvasom ki, hogy
Szinészetünknek egykor hőse lesz,
És kürtölendik bámult nagy nevét
A két hazának minden ajkai...
Ebédelt már ön? itt az ételek
Fölötte drágák, s ami több: roszak.
Az ispán urtól őzcombot kapánk,
A káposztából is van maradék -
Ha meghivásom nem méltóztatik
Elútasítni: jó ebédje lesz."
Igy ostromolt a jó igazgató,
Forgatva nyelve könnyü kerekét.
Én nem rosz kedvvel engedék neki.
Menék ebédre, és ebéd után
Beiktatának ünnepélyesen
A társaságba - nem kutatva: mi
Valék, deák-e vagy csizmadia?
Másnap fölléptem a Peleskei
Notáriusban. Hősleg működém
Három szerepben, minthogy összesen
A társaságnak csak hat tagja volt. -
Egy ideig csak elvalék velök;
Faluzgatánk jó- s balszerencse közt.
De a barátság végre megszakadt,
Mert én utáltam a nyegléskedést,
A sok "utószor"-t, a görögtüzet,
S tudj' a manó, mily csábitásokat.
A társaság is végre szétoszolt
Egymást érő bel- s külviszály miatt;
S én újra jártam széles e hazát,
Mignem keblébe vett más társaság.
Mit ottan, itt is azt tapasztalám,
S tapasztalásom nem volt olyatén,
Mely kedvre hozta volna lelkemet.
Kenyért keresni színészek leszünk,
Nem a művészet szent szerelmiből,
S haladni nincsen semmi ösztönünk.
"Pártolj, közönség, és majd haladunk,"
Mond a szinész: és az meg így felel:
"Haladjatok, majd aztán pártolunk;"
És végre mind a kettő elmarad.
Nem is hiszem, hogy a szinészetet
Becsülni fogják, míg ez befogad
Minden bitangot, gaz sehonnait,
Kik a világnak söpredékei,
S itten keresnek biztos menhelyet.
Barátom, ez fájt énnekem s neked,
Ez keseríte minket annyira.
Az isten adja, hogy minél előbb
Akképpen álljon szinmüvészetünk,
Amint valóban kéne állnia.
Pest, 1844. szeptember
Petőfi kevésbé nemes feladataira a társulatnál Illyés tér ki részletesebben:
" ... Ott elvégzi még a házról házra való kunyorálást is; ő hordja ki a "búcsúlapokat". Szekszárdon egy földbirtokostól, méghozzá híres reakcióstól, mély bókkal vágja zsebre az alamizsna ezüsthúszast."
Illyés Gyula: Petőfi Sándor, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1989, 52. old.
Sárbogárdon is fellépett ezzel a társulattal. Mivel ebben az időben korábbi regényhősöm, Kossuth Zsuzsanna férje, Meszlényi Rudolf sárbogárdi földbirtokos volt, nem álltam ellen a kísértésnek, hogy összekössem mostani hősömmel őket, így vittem el Kossuth Zsuzsát és férjét Petőfi színi előadására.
"Én játszottam hatodmagammal Ozorán, Cecén, Szilas-Balháson, Sár-Bogárdon stb. ..."
A romantika korában gyakori volt kamaszok és művészek között az álnevek használata. Petőfi is többet felvett, kipróbált, én csak párat említek a regényben, annál jóval többfélével kísérletezett. Ebben az időszakban használta a Rónai nevet (is).
" ... egy "Rónai" néven másolt szövegkönyv bizonyítja: a híres szépírás új feladatot kapott a színészetben."
Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris 2008, 70. old.