Régóta beszédtéma az a történelem tanárok és történelem iránt érdeklődők között, hogy hogyan lehetne még hatékonyabban tanítani a történelmet diákjainknak. Sokan kritizálták, hogy a politikatörténet tanítása kimerül adatok bebiflázásában, de nem segíti a folyamatok megértését, és az adott kort sem teszi átélhetővé a tanulók számára. Persze a diákok kapnak kitekintést a kultúra és a társadalom fejlődésére is, de mégsem áll feltétlen össze a kép. A tanórákon nincs idő arra, hogy a mindennapi történelemben elmerüljenek, akármennyire is felkészült egy tanár. Ebben a feladatban segítenek a történelmi regények.

​Elolvasva és megtanulva a történelem tankönyvet egy gyerek nem fogja megérteni, hogy miért is mentek ki az utcára 1848. március 15-én, és miért ijedt meg pár ezer embertől egy másik városban székelő uralkodó, és hogyan lett az egészből fegyveres harc. Nem fogja tudni elképzelni, hogy milyen volt szabadságharc alatt élni, dolgozni, harcolni. Hogyan lehetett azt irányítani, amikor a hírek csak lóháton közlekedtek, és egy-egy megbeszélésre heteket kellett várni, amíg a sárban lassan haladva minden fontos résztvevő egy helyre gyűlt.

Egy regényből kiderül, hogy miért és hogyan menekültek az emberek a harc elől:

– Tekintetes asszony! Tekintetes asszony! – A gazdatiszt kifulladva állt meg Zsuzsa előtt, kalapját lekapta, a kézfejével letörölte izzadt homlokát. – Most jött a hír! – Lihegett, levegő után kapkodott, Zsuzsa türelmetlenül nézett fel rá ültéből. – A horvát sereg megindult ellenünk! Pont errefelé tartanak.

Zsuzsa hirtelen felállt, kihúzta magát, de nem ijedt meg. Agyában egyből lehetséges forgatókönyvek rajzolódtak ki.

– Hol tartanak? És merre járnak a magyar csapatok? Egyáltalán kitől hallotta ezt?

A gazdatiszt megszeppent egy pillanatra, hogy a fiatalasszony kevésbé ijedt meg, mint ő maga.

– Cecéről jött a hír a postaszekérrel. Állítólag egy hete átlépték a Drávát, és azóta ellenállás nélkül haladnak előre, Pest felé. Mi pont útba esünk. Hamar kéne pakolniuk és felköltözniük!"

Egy szemléletes leírás megmagyarázza, hogy miként lesz a tömegben a lappangó indulatból lincselés:

   “Néhány nappal később, kora délután, Lamberg Ferenc, császári altábornagy, legszebb katonai uniformisában, mellén kitüntetéseivel szállt fel Budán egy díszes hintóra. Kíséret nélkül, csak egy tiszttel indult útra, át a Dunán Pestre, hiszen ismerte a járást, magyarul is jól beszélt, és pontosan tudta a feladatát. … azért indult, hogy átvegye a hatalmat Magyarországon. … 

   A hajóhídon izgatott, sűrű tömeg áramlott, sok volt köztük a hadi hírekért járó-kelő férfi, kisebb csoportok gyűltek össze itt-ott, az addigi híreket és rémhíreket elemezve. A kocsi lassan haladt, az emberek bebámultak az ablakán. Egy izgága, kisnövésű ember felnézett és látóterében találta Lamberg kocsijának határozottan közeledő alakját. Vállával meglökte a mellette álló társát, és fejével a császári tiszt felé mutatott.

– Te, komám, nem az az áruló Lamberg az ott? … 

   A tömegben valahogy összekapcsolódtak a gondolatok, és pillanatok alatt vagy húsz férfi vette körül a kocsit. Egyikük feltépte az ajtaját, és bekiabált. 

– Mit keres itt maga? Nincs itt magának semmi dolga, menjen vissza oda, ahonnan jött!  … 

Lamberg kihúzta magát, amennyire csak tudta, fejét felemelte, és határozott hangon, enyhe akcentussal próbálta nyugalomra inteni a tömeget.

– Hagyjanak békében menni! Az uralkodó rendeletét hozom!  … 

    A tiszti neveltetése még akkor is elnyomta életösztönét, amikor az első kés előkerült. Nem próbált menekülni, nem kiáltott segítségért. 

– Az nem a mi uralkodónk! Le a császárral! 

Az első csapás a felkarján érte, a késpenge áthatolt a zubbony szövetén, és csak a csontban állt meg. … 

    Még sokáig rugdosták az élettelen testet, arcából csak vörös, püffedt húscsomó maradt, mire a tömeg szélén döbbenten állók elrángatták a lincselőket. Egyikük véres kézzel és cipővel, megtépázott ruházatban hangosan lihegett, és alig volt szusz a tüdejében, hogy kiáltson egyet. – Éljen a haza!”

Egy jó történelmi regény ragaszkodik az ismert tényekhez, azokat kelti életre. Személyiséget ad a történelmi alakok kabátja alá, érdekekre és indulatokra fűzi fel az időrendbeli eseményeket. Átérezhetővé teszi a történelmet.