A szabadságharc folyamán hamar eljött az az idő, amikor már nem volt elég, hogy a férfiak harcoltak a hazáért, a nők hozzájárulására is szükség lett. Először adományokat gyűjtöttek, főleg élelmiszert és pénzt. A befolyó pénz egy részéből ágyneműt és tépéseket készítettek az asszonyok.

 1849. április 16-án adta ki Kossuth rendeletét, amelyben kinevezte húgát, Zsuzsát az ”összes tábori kórházak főápolónőjévé”. Pár napra rá Zsuzsa közzéteszi felhívását a Közlönyben a magyar asszonyok felé, akik ezek után számosan jelentkeznek ápolói feladatokra.

    “Áthatva a reám bízott nemes kötelesség érzetétől, forró óhajtásom annak kellőképen megfelelni, azért testvéries bizodalommal szólítom fel a hon azon leányait, kik a betegek ágyai körül az orvosi segedelmen kívül szükségelt közvetlen ápolásra, vagy az élelmezés és tisztaság körüli felügyelésre, s a betegek e részbeni ápolására magukat képesnek érzik, legyenek szívesek szent kötelességem teljesítésére erőm parányiságát szándékom szilárdságához s buzgalmam nagyságához képest támogatni.”

A regényemben nem térek ki rá, de a szabadságharcban néhány nő katonaként is részt vett. Bányai Júlia férje halála után, annak nevén, férfiruhában jelentkezett honvédnek. Közlegényként kezdte, de bátorságának köszönhetően századosi rangra emelkedett. Gulyás Júlia férje után ment a frontra, és férfiruhában beállt a seregbe. Férje halála után is folytatta a harcot. Lebstück Mária 1848 novemberében állt be a honvédseregbe, férjét ott ismerte meg, a szabadságharc leverése után mindketten Aradon raboskodtak. Férje ott halt meg, ő pedig ott szülte meg gyermeküket.