A második világháborúról és azon belül a regény által felölelt időszakról és eseményekről nagyon sok visszaemlékezés maradt az utókorra. Több szereplő megírta emlékeit, túlélők leveleztek egymással, próbálták apró mozaikokból összeállítani a történteket, értelmezni azokat, majd okokat, felelősöket keresni. 

Igazi kincsesbányát jelentenek a kutató számára ezek a személyes visszaemlékezések. És hát mi lehetne jobb forrás, mint, az aki ott volt és átélte? Csakhogy az emberek rosszul emlékeznek. Főleg olyankor, amikor az igazság esetleg aláásná a saját magukról kialakított képet. Amiatt is erősen kétségbe vonható az emlékezések valóságtartalma, mert hatalmas volt a tétje az akkor történteknek, ráadásul komoly bizonytalanság övezte a cselekvőket. Ilyenkor visszanézve a jövőből, ismerve a következményeket, az agy automatikusan átalakítja az akkori érzések, gondolatok irányát, beleillesztve az utókor által helyesnek tartott mintába. (Ennek a pszichológiai folyamatnak kiváló leírását és elemzését adja Carol Travis és Elliot Aronson könyve, a Mistakes Were Made (but Not By Me): Why We Justify Foolish Beliefs, Bad Decisions, and Hurtful Acts  - Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) - Az önigazolás lélektana). Utólag már a legtöbben arra és úgy emlékeznek, hogy az számukra kedvező legyen - ez az emberi természet velejárója, egy regényben kiválóan megmutatható folyamat.

Többször akadtam egymásnak ellentmondó forrásokra - néha csak részletkérdésekben, pl. egy-egy megbeszélés résztvevőinek névsora, de párszor lényeges elemekben is. Egyes esetekben könnyen eldönthető volt, hogy ki emlékszik saját magára nézve kegyesen, és ki mondja az igazságot, de néha ez nem volt eldönthető. Számomra szerencsére ez nem jelentett problémát, mivel nem vagyok történész és nem történelmi dolgozatot írtam, így a regényben ezeket az eltérő forrásokat mint ütköző véleményeket vagy megéléseket tudtam bemutatni.

A visszaemlékezéseket úgy kezeltem, hogy azok visszamenőleges és szubjektív lenyomatai a történteknek. A regényes elbeszélésmód kiváló lehetőséget adott arra, hogy ezeket a forrásokat a szereplőim elképzeléseiként és szándékaiként mutassam be. Ezért is a könyv során a szereplőim gondolatait adom a szájukba, nem a sajátomat, nem az utókorét. Emiatt persze ellentmondásosak lehetnek, akár még egy szereplőnek máskor, ugyanabban a témában is a gondolatai, hiszen idővel változhatnak, vagy szimplán azt mutatják, hogy az adott szereplő magának is hazudott, vagy rosszul emlékezett, esetleg megváltoztatta a véleményét.

Az olvasók sem feltétlen fogják ugyanúgy értékelni a történteket. Lesz, aki hazugságnak tartja majd azt, amit más újraértelmezésnek, félreértésnek vagy csak téves emlékezésnek. Néha el sem lehet dönteni, hogy egy szereplőm direkt elárul valamit, vagy csak kikotyog egy fontos információt, akarattal téves tájékoztatást ad vagy csak félreértette a helyzetet. Ez így természetes, hiszen egy-egy cselekedetnek több olvasata is lehet - az adott pillanatban is, és utólag is. 

Ezek alapján felmerülhet az olvasóban a kérdés, hogy tudjuk-e, tudhatjuk-e egyáltalán, hogy mi történt? Szerencsére alapvető tények léteznek. A mögöttük húzódó szándék a kérdéses, az interpretálható különbözőképpen.

A regény idején történt események, tények száma olyan rengeteg, hogy természetesen válogatnom kellett közülük, ez már ad egy szubjektív látásmódot, de ez kikerülhetetlen. 

A fentiek miatt én szerzőként sosem ítélkezem, azt rábízom az olvasóra.