Vörös a vezérkar előtt:

“Nádas Lajos vezérkari ezredes, a hadműveleti osztály vezetője (és a gyakorlatban Vörös János helyettese) a proklamációt hallva önállóan megfogalmazott egy parancstervezetet, amely szerint a fegyverszünet még nincs aláírva, ezért a csapatoknak nem szabad letenniük a fegyvert. Egyúttal felhívta az 1. és a 3. hadsereg vezetőit (és még ki tudja, hány parancsnokságot), és szóban közölte is ezt (a 2. hadseregnek táviratban küldte el az utasítást).”

“13.30-kor Vattay felhívta a Színház utcában tartózkodó Kapitánffy Albint, Vörös János szárnysegédjét, és utasítást adott neki a hadseregeknek szóló kódolt parancs leadására. Kapitánffy a szolgálati szabályzatra hivatkozva azt mondta, hogy ezt írásban kell megkapnia. Fél óra huzavona után Lakatos szárnysegédje, Szentpály Imre alezredes áthozta a Vörös által aláírt parancsot. Kapitánffy ennek ellenére sem adta ki a parancsot továbbításra, hanem odaadta László Dezső altábornagynak, aki épp akkor lépett be a szobájába.

14 óra körül érkezett vissza Vörös. Amint a szobájába ért, László, Kapitánffy, Nádas és több osztályvezető várt már rá. László szerint – akinek helyettesi kinevezését 1944 nyarán legjobb barátja, Vörös erőltette át a kormányzón – tanácstalanul, letörten, némelyek sírva álltak előtte, és tájékoztatást kértünk a vk. főnök úrtól. Az akkori idegállapotomra való tekintettel nem tudok a vk. főnök úr tájékoztatására pontosan visszaemlékezni, ő maga is ideges,“tanácstalan és letört volt. Szaggatottan és összefüggéstelenül jöttek ki száján a mondatok, ugyanúgy, mint nálunk. A rádiószózatot a szárnysegédi szobában hallotta, az egészen meglepte őt, előzetesen nem tudott róla, de a miniszterek sem. […] Úgy rémlik, hogy maga a vk. főnök úr kérdezte, mitévők legyünk. Mindnyájan azon az állásponton voltunk, hogy a harc beszüntetése és a fegyverek letétele feltételek tudta nélkül [!] öngyilkosság volna, ezért kértük, hogy ilyen értelmű parancsot adjon ki, nehogy az arcvonal idő előtt felbomoljon. Eleinte a parancs időpontját a késő délutáni órákra, mikor már megebédelt, akarta kitolni, de ha jól emlékszem, az első, a második és a harmadik osztály vezetőinek könyörgésére kiadta a kiegészítő parancsát a harc tovább folytatására. Nem tudom leírni eskü mellett híven az elhangzottakat, mert agyam hol megbénult, hol a múltba visszakalandozva, hol a jövőben kutatva lázasan zakatolt. Arra emlékszem, hogy a 2. vk. osztályvezető Kuthy László ezredes síró- és ideggörcsben állandóan a németek által történő letartóztatását kérte, sőt javasolta, hogy mindnyájunkat le kellene tartóztatni, az volna a legjobb megoldás. Én teljesen tájékozatlanul és tanácstalanul álltam az elhangzottakkal szemben, annál is inkább, mert a vk. főnök úr részéről sem hangzott el határozott utasítás vagy parancs, maga is összeroskadva állt íróasztala mellett […] Az akkori idegállapotomra “való tekintettel nem tudok a vk. főnök úr tájékoztatásának pontos szövegére visszaemlékezni.”

Kapitánffy visszaemlékezése hozzáteszi ehhez azt is, hogy László kihúzta a zsebéből a kódolt parancsot, odacsapta Vörös elé, és feltehetően ugyanazokkal a szavakkal és stílussal, amivel Horthy egy-két órával korábban Veesenmayerhez fordult, odavágva elé az Eskü téren összeszedett töltényhüvelyeket, ezt kérdezte: „És ez mi?”

Vörös erre letagadta, hogy tudja a parancs jelentését, amivel durván hazudott. Az, hogy letagadta, hogy a proklamáció pontos szövegéről előzetesen tudomással bírt, formálisan legalább nem volt hazugság, az azonban, hogy nem árulta el azt sem, hogy a fegyverszüneti tárgyalásokról, sőt magáról a megkötött fegyverszünetről is tudott, sőt azzal egyet is értett, gerinctelenség, bár semmiben sem különbözik attól a magatartástól, ahogyan Horthy kezelte a helyzetet, amikor a proklamációjában is valótlanságokat terjesztett. Vörös tevékenységét súlyosbítja, hogy két órával korábban a koronatanácson konkrétan ő nevezte teljesen reménytelennek a katonai helyzetet, ami miatt a fegyverszünet elkerülhetetlen.

László visszakérdezett: hogyan lehet aláírni egy olyan parancs kiadását, amiről nem tudja, mit jelent? Erre Vörös visszaadta a parancsot Nádasnak.

Ezt követően Veesenmayer jelent meg a helyszínen Az, hogy egyáltalán vállalkozott erre, csak azzal függhetett össze, hogy ő még ekkor is reménykedett Vörös lojalitásában, ráadásul elég sok vesztenivalója volt, mivel a fejével felelt azért, hogy a budapesti események német szempontból megfelelően alakuljanak. A történtekre sajnos csak egy forrásunk van, maga Veesenmayer. Ez azonban nem meglepő: 1945-től minden érintett, akár a népbíróság, akár a nyugati magyar emigráció előtt nyilatkozott, abban volt érdekelt, hogy ez a kis közjáték említés nélkül maradjon. A népbíróság előtt állók magukat is terhelték volna azzal az adattal, hogy beengedték a német diplomatát, az emigrációban pedig szintén kínosan hatott volna annak elismerése, hogy a magyar vezérkar főnöksége egyáltalán eltűrte ezt a helyzetet. Veesenmayert ugyanis elvileg be sem lett volna szabad engedni az épületbe.

Veesenmayer Vörösnek (mindenki mást kiküldött a szobából) a Horthy és közte, illetve Rahn között elhangzott beszélgetésére hivatkozva azzal érvelt, hogy szeretné elkerülni a vérontást, és ezért szükséges lenne egy olyan parancs kiadása, amely arra szólítja fel a csapatokat, hogy további utasításig ne változtassanak korábbi magatartásukon. Ez teljesen egybevágott azzal, amit Nádas is előkészített.

Veesenmayer ezután távozott, Nádas, Kapitánffy és László pedig visszatértek. “

"Amint később megtudtam, az átállási parancsot a vezérkar már nem engedte továbbítani."

"9 órára koronatanácsra hívtak, melynek végeztével őFőméltósága parancsára egy intézkedést kellett kiadnom.) /.... sz. mell. / Utólag megtudtam, hogy ez arra vonatkozik, hogy a hadsereg parancsnokok parlamenterekkel vegyéK fel az érintkezést az ellenséggel azért, hogy a hadseregek tervszerű visszavonulása zavartalanul végrehajtható legyen."

"A koronatanács után délben visszamenteni az irodámba, mely a honvédelmi minisztériumnak Dísztérre néző traktusán volt. Itt megjelent nálam egy tábornokokból és vezérkari tisztekből álló csoport. Ezek elmondották, hogy tudomásuk szerint azonnali fegyverletételről és előzetes fegyverszünet megkötéséről van szó. Ebben az időben sem a hadsereggel, sem a közönséggel nem közölték még az előzetes fegyverszüneti szerződés főbb pontjait, csak én tudtam, hogy a hadseregnek át kell állni az oroszokhoz és folytatni kell a harcol a németek ellen. Tisztában voltam azzal, hogyha a. fegyverszünet tényét a hadsereggel közlik, akkor a katonák elszélednek, hazamennek, mi nem tudjuk a hadsereget megszervezni és nem tudunk eleget tenni a fegyverszüneti szerződésben vállalt kötelezettségünknek, hogy a németek ellen a harcot folytatjuk tovább. Ekkor és itt diktáltam le egy parancsot, amely úgy szólott, hogy a csapatok „a harcot bármely oldalról jövő támadással szemben folytatják“. Ez az a parancs, amelyet meghamisítottak."

"Mihelyt a szobájába ért, László vezérőrnagy és Kapitánffy rátámadtak: követelték, hogy világosítsa fel őket, mi folyik itt. (Pár perccel később Nádas is csatlakozott hozzájuk, aki odasietett, amikor meghallotta, hogy Vörös visszaérkezett.)

Az első kérdés a Proklamációra vonatkozott, és már ennél a pontnál is a Legfőbb Hadúrhoz való lojalitásának és a magasabb fokú őszinteségnek arra kellett volna késztetnie Vöröst, hogy elmondja: a kormány támogatta a Kormányzó fegyverszünet iránti kérelmét, és ehhez ő maga is hozzájárult azáltal, hogy a katonai helyzetet reménytelennek jellemezte. Ám az összes beszámolók szerint (a sajátja szerint is) minderről egy szót sem szólt, hanem betű szerint ragaszkodva az igazsághoz, és pontosan a neki feltett kérdésre válaszolva azt mondta, hogy semmit sem tudott a Proklamációról és nem járult ahhoz hozzá. Így beszélgetőpartnereit abban a tudatban hagyta, hogy ellene van annak, amit a Kormányzó tesz.

A következő pillanatban László kihúzta zsebéből a kódolt parancsot, odavágta Vörös elé az asztalra, és ugyanazokkal a szavakkal, amiket Horthy egy-két órával korábban Veesenmayerhez intézett (és valószínűleg ugyanabban a hangnemben), ezt kérdezte: „És ez mi?” A szerencsétlen Vörös ismét mellébeszélt. Későbbi beszámolójában egészen más körülmények között azt mondta, tudta, hogy az előzetes fegyverszünet értelmében a Hadseregnek át kell állnia az oroszok oldalára, és egész biztosan azt is tudta, hogy a Vattay által a hadseregparancsnokok felé kiadott rendelkezés rejlik a kódolt parancs mélyén. De Lászlónak akkor egyszerűen azt mondta, hogy semmi köze a titkos parancshoz. Vattay adta neki, hogy írja alá, de ő nem tudja, mit jelent. László megkérdezte: „Hogyan lehet olyan szöveget aláírni, amiről valaki nem tudja, mit jelent?" Erre Vörös nyilván nem válaszolt, de a parancsot visszaadták Nádasnak, aki aztán átadta Kapitánffynak.

A félelmetes négyes most egy ötödik taggal bővült: Veesenmayerrel, aki úgy lépett be a szobába, hogy áradt belőle a harag. A többieket kiküldte a szobából. Majd követelte, hogy Vörös adjon ki egy ellenparancsot, amely visszavonja vagy legalább semmissé teszi Horthyét. Hogy ne legyünk vele szemben igazságtalanok, meg kell mondanunk, Vörös habozott, de Veesenmayer Horthynak a vele és Rahn-nal folytatott beszélgetésére hivatkozott. Lehetséges, hogy meglehetősen erőteljesen hangsúlyozta Horthy ingadozását, valamint azt, hogy nagyon szeretné elkerülni a németek és a magyarok közötti vérontást. Az is lehet , hogy nem említette, hogy Hitlert egyelőre nem kérték Magyarország kiürítésére. Mindenesetre Vörös most beleegyezett, hogy kiadja az ellenparancsot, sőt becsületszavát adta, hogy nem menekül el. Veesenmayer ezt elfogadta (különös módon még mindig bízott Vörösben). Veesenmayer eltávozott és a tábornokot újra beosztottjai irgalmára bízta."

“A Színház utcai eseményekre érdekes forrás Dénes Jenő vezérkari százados 1984-ben írt visszaemlékezése. Dénes a m. kir. légvédelmi erők vezérkari főnöke volt, és ebben a beosztásában igen nagy létszámú, Budapesten állomásozó légvédelmi alakulat felett is rendelkezni tudott.

“Mi ott hitetlenül sápadtan összenéztünk: nem akartunk hinni a fülünknek. S főleg szívünk nem vette fel a szózatot. (…) Akkor valamelyikük kifejtette, hogy ez lehetetlen, nem tehetjük le a fegyvert, mert míg harcolunk, addig van remény. Pillanatok alatt valamennyien azonos véleményen voltunk, beleértve Nádas vezérkari ezredest is. Ebből aztán legfelsőbb szinten vezetési elhatározás született.

Elhatároztuk közösen, hogy nem engedelmeskedünk a kormányzói kiáltványnak szó szerint és simán, hanem magyarázatot fűzünk hozzá. (…) Kiosztottuk ott nyomban egymás között a feladatokat, a legfelsőbb vezetési elhatározás végrehajtására, amelyről becsülettel állítom, hogy teljesen politikamentes volt. Csak nem akartuk megadni magunkat, a hazánkat bitangok prédájává tenni. ”

A koronatanács forrásai:

"A követ távozása után folytatódott a koronatanács. A kormány tagjai végighallgatva a proklamációt, erősen kifogásolták annak túl erős hangnemét és vitába szálltak Ambrózyval."

"Lakatos így vett búcsút kormányának tagjaitól: "Ugrást csináltunk a sötétbe..." Ezek után Jurcsek és Reményi-Schneller a német követségre siettek, Lakatos, Schell, Rakovszky és Hennyey a miniszterelnökségre. Bárczy István rövid séta után hazament. A Várban lakott. Vladár, Markos, Gyulay és Csatay hazatértek, hogy — ha késve is — elfogyasszák vasárnapi ebédjüket."

"A proklamáció elhangzása után Rajniss felesége, Szőllösihez rohant, hogy a német követségen szerezzen nekik védelmet. Rajnissné a követségen már ott találta Jurcseket, Reményi-Schnellert…"

“Maga Winkelmann is panaszkodott Himmlernek írt jelentésében, hogy a legtöbb magyar politikus „sápadtan és bűzösen” keresett nála menedéket...”

“...a kormányzói proklamáció elhangzása után módosult: a nyíltan németbarát Reményi-Schneller és Jurcsek a német követségre menekültek (bár senki sem fenyegette őket), Gyulay Tibor iparügyi, Markos Olivér kereskedelem- és közlekedésügyi és Vladár Gábor igazságügyi miniszterek hazamentek ebédelni, és a miniszterelnökségre nem is jöttek vissza, Rakovszky Iván vallás- és közoktatásügyi, Schell Péter belügyminiszter, valamint Csatay és Hennyey a miniszterelnökségen maradtak.”

“Markos Olivér (kereskedelem és közlekedés) és Gyulay Tibor (iparügy) ebédjük elköltése után magánemberré váltak, és otthon várták a végkifejletet. Ugyanez mondható el a többiek nagy részéről is, akik a miniszterelnökségre mentek.”

“Schell, aki belügyminiszterként abszolút kulcsszerepet játszhatott volna, Vladárnak arra a kérésére, hogy jöjjön be Úri utcai munkahelyére a miniszterelnökségről, azt válaszolta, hogy ezt nem meri megtenni, mert tart attól, hogy a Belügyminisztériummal szembeni volt lengyel követséget őrző SS-ek letartóztatják.”