A proklamáció felolvasásának forrásai:

"Azután átment az MTI hivatali helyiségéből a Stúdióba, a nagy épület másik szárnyába. Ott a fő stúdióba ment. Éppen az időjárásról és a Duna vízállásáról szóló jelentéseket olvasták be. 1 óra volt. A következő műsorszám neve „Vasárnapi krónika" volt, és összeállítója készült azt felolvasni. Hlatky félrelökte a szerencsétlen fiatalembert, és az ügyeletes bemondónak megmutatta a Proklamáció szövegét. Mialatt a bemondó átfutotta a Proklamációt, addig újra és újra szólt a Rádió szignálja, a Rákóczi-induló nyitó ütemei.

Délután 1 óra 10 perckor a bemondó Hlatky instrukciója szerint beolvasta: „Hallo, hallo, figyelem! Rendkívüli közleményt olvasunk fel. Magyarország fegyverszünetet kér. Felolvassuk a Kormányzó átiratát".

Ezután következett a Proklamáció és a Napiparancs teljes szövege,  … Az első beolvasás alatt üzenet érkezett, hogy Hlatkyt várják vissza a Várba. Azt mondta a bemondónak, hog a két dokumentumot olvassa be háromszor. Azután játsszanak lemezeket 2 óra 30 percig, mire visszaérkezik a lemezzel, amin a Kormányzó hangján van rögzítve az üzenet. A bemondó kétszer beolvasta a szöveget és éppen belekezdett a harmadik felolvasásba, amikor 2 óra 10 perckor légiriadó miatt a műszakiak megszakították az adást, és így a harmadik alkalommal a Proklamáció befejező része nem volt hallható. Ezt követõen a stúdió kétségbeesetten gramofon-lemezeket játszott, egyiket a másik után..."

“A Rádióban szokatlan kép fogadott. Vagy másfél századnyi fegyveres katonaság nyüzsgött a stúdió udvarán. K. Halász Gyula műsorigazgató egyenruhában izgatottan tárgyalt az udvar közepén néhány tiszttel. Egy őrmester géppuskát helyezett tüzelőállásba az egyik emeleten, pontosan a főkapuval szemben. A rádiósok izgatottan kérdezősködtek a szokatlan intézkedések oka felől, de a különböző, egymástól eltérő válaszokból nem lettek okosabbak. Minél többet kérdeztek, annál kevésbé tudták, hogy tulajdonképpen ki ellen is irányul a védekezés, és hogy vajon ez a katonaság egy esetleges puccs megakadályozására, vagy éppen annak végrehajtására szállta meg az épületet. Senki sem tudott biztosat. A műsor egyelőre még zavartalanul folyt, de éreztem, hogy ez a nap aligha fog „műsorváltozás” nélkül elmúlni.

Délfelé a főbejárat előtt gépkocsi állt meg. Bereczky bácsi, az öreg portás, első világháborús huszárőrmester, szolgálatkészen kinyitotta a kocsi ajtaját, melyből nagy meglepetésre Hlatky Endre, a Rádió elnöke és Hável Béla alelnök szállt ki. Vasárnap nemigen szoktak bejönni hivatalukba, s érkezésüknek ezért a Rádióban mindenki különös jelentőséget tulajdonított.

Korán érkeztem, várnom kellett a technikusokra, hogy lejöjjenek az emeletről felszerelésükkel, és elindulhassunk. Leültem a Szőts-csarnokban, és rágyújtottam. Az V. számú stúdióban Mátrai-Betegh Béla készülődött „Vasárnapi króniká”-ja felolvasására. Az ajtó még nyitva volt, és amikor felnézett, beszóltam: „Szervusz, Béla, hogy vagy?” Mosolyogva válaszolt: „Idegesen, mint mindig.” Ekkor kinyílt a VI. számú stúdió ajtaja, ahol az előző műsor éppen befejeződött, és megjelent Tavaszy Sándor, az ügyeletes bemondó, hogy bekonferálja Bélát. Ebben a pillanatban az emeletről levezető lépcsőn feltűnt Hlatky elnök és Hável alelnök. Hável benyitott a stúdióba. „Az adás elmarad, adjatok szünetjelet. Tavaszy, kérlek, gyere ki egy pillanatra…” – mondta. Kint a Szőts-csarnokban az elnök kéziratot nyújtott át fiatal kollégámnak. „Olvasd át” – mondta halkan. A szpíker átfutotta az első sorokat, hirtelen elsápadt, s kezében remegett a papír. „Vállalod?” – kérdezte Hável. „Vállalom” – hangzott a válasz.”

“A hosszú, kínos percek óta tartó szünetjel hirtelen elhallgatott. Tavaszy útközben meglazította nyakkendőjét, szólt Mátrai-Beteghnek, s míg az gyorsan felállt és elhagyta a stúdiót, felhajtott egy pohár vizet, majd becsukta az ajtót, aztán lenyomta az „indulás” feliratú gombot. Kigyulladt a piros lámpa, s a következő pillanatban Horthy Miklós szózatát sugározta a budapesti rádió. Mátrai-Betegh Béla leült mellém, s míg százezrek hallgatták a bemondó izgalomtól remegő szavát, kint a folyosón Hlatky és Hável sápadtan, cigarettázva sétáltak fel és alá, az egész épületet megszállva tartó katonák pedig betöltött fegyverrel álltak őrt.”

“13.10-kor a Rahnnal való megbeszélést még kivárni akaró Lakatos tiltakozása ellenére a terveknek megfelelően került sor a kormányzói szózat beolvasására, amit ezután az Állami Nyomdában tízezres példányszámban ki is nyomtattak.”

“A proklamáció szövegét a rádióban kétszer megismételték, közben elhangzott a kormányzó hadparancsa is – ami azonban csak annyit tartalmazott, hogy a katonák engedelmeskedjenek a Horthy által kinevezett parancsnokoknak. A megkötött fegyverszünetről szó sem esett benne.”

“K. Halász Gyula műsorigazgató az eseményekre így emlékezett vissza. „Néhány pillanat múlva megérkezett Hlatky. A kísérő autóról fegyveres testőrök ugráltak le. Bejött, és első szava az volt: azonnal zárjátok be a kaput. Együtt mentünk az egyik kis, úgynevezett hírstúdióba. Sokan voltunk, mert néhány testőr is velünk jött. […] A stúdióban Hlatky intett, és a bemondó elkezdte a szöveget olvasni.”

Ezt követően Pluhár István riporterrel egy vágókocsi a Várba is hajtott, Decelith-lemezre vették a Horthy által személyesen felolvasott proklamációt, hogy az eredeti hangfelvételt is lejátszhassák a “rádióban. Mire azonban visszaértek a Rádió épületébe, ott már német katonákat találtak.”

A Horthy-Rahn találkozó forrásai:

"Rahn éppen akkor érkezett meg, amikor első ízben megkezdték a Proklamáció beolvasását."

“Rahn tárgyalása Horthyval előbbi kérésére négyszemközt történt, és fél órát tartott. Az érintett felek a beszélgetésre eltérően emlékeznek. Horthy a beszélgetést rendkívül szűkszavúan intézi el, szerinte csak azt tárgyalta Rahnnal, hogyan lehetne a német csapatoknak a „finn minta” szerint visszavonulniuk. Vattay visszaemlékezése szerint Rahn azt az ajánlatot tette volna Horthynak, hogy jelentse ki, hogy a nevében leadott kiáltvány hamisítvány. Rahn ezekről a mozzanatokról szót sem ejtett a visszaemlékezésében, helyette úgy emlékezett, hogy arra az érvére, hogy az oroszok előtti megadás nemzeti öngyilkosság, míg az angolszászok előtti kapituláció „teljesen érthető” lenne, Horthy nem tudott mit válaszolni azon kívül, “hogy milyen kár, hogy nem hamarabb jött. Rahn ezt követően vetette be azt az érvét, ami a következő időszakban igen nagy hatásúnak bizonyult: elviselhetetlen lenne az a gondolat, hogy magyarok is egymás vérét ontsák. Horthy erre – ahelyett, hogy kikérte volna magának azt az inszinuációt, hogy vannak olyanok, akik nem teljesítik parancsait – sietve megkérdezte, nem tudná Rahn elhárítani a testvérgyilkosságot azáltal, hogy elintézi: a németek visszavonják csapataikat az osztrák határra, és Magyarországot sorsára hagyják. Rahn, aki kiváló taktikus volt, nem vetette el nyíltan ezt a lehetőséget, holott tudhatta, hogy Hitler számára ez elfogadhatatlan. Ösztönösen azt felelte, hogy kész kormányának továbbítani ezt az ajánlatot akkor, ha Horthy bizonyítja az ajánlat komolyságát azzal, hogy a magyar csapatok nem teszik le a fegyvert, és nem is engedik át a szovjet csapatokat. Rahn tudta ugyan, hogy nincs felhatalmazása erre az ajánlatra, de úgy ítélte meg, hogy ha nem tud időt tud nyerni, akkor gyakorlatilag azonnal katasztrófa következik be, mert a magyar csapatok végrehajtják az átállást. Ezt jól sejtette. A kormányzó viszont minden jel szerint maga is elhitte az ajánlat realitását, ami ismét csak azt igazolja, hogy vagy nem volt már szellemi képességeinek birtokában, vagy ami még valószínűbb, hogy eleve kevés volt a kapacitása “egy ilyen tárgyalás lebonyolításához.

Winkelmann későbbi jelentése szerint „Horthy sírt, mint egy kisgyerek, állandóan megfogta Rahn kezét, megígérte, hogy mindent visszacsinál, állandóan a telefonhoz rohant, anélkül hogy felhívott volna valakit, és egy teljesen zavarodott elmeállapotú ember benyomását keltette”. Ez a szöveg bizonyára túloz (Winkelmann ugyanis nem volt jelen, és ezt csak Rahntól hallhatta, vagy ő maga költötte hozzá az eseményekhez), az azonban biztos, hogy Rahn elérte Horthy összezavarását. A Wehrmacht főparancsnokságának hadinaplója is Rahn szellemében dokumentálta a beszélgetés tartalmát.

Meglepő módon a beszélgetés ennek hatására békés hangulatban ért véget. Rahn anélkül, hogy tudta volna, megágyazott a parancs kormányzói elfogadásának, amelyeket nem messze, a Színház utcában már ekkor meg is szövegeztek...”

"Azonnal a Kormányzóhoz vezették. Lakatos és Hennyey is jelen voltak, amikor Rahnt bejelentették, de mivel Rahn jelezte, hogy a Kormányzóval négyszemközt szeretne beszélni, Lakatos és Hennyey visszamentek a többi miniszterhez a nagyobbik terembe. Horthy és Rahn egyedül maradt.

A beszélgetés háromnegyed óráig tartott. Horthy azzal kezdte, hogy izgatott hangon megismételte Magyarország panaszait a Birodalom ellen. Ezúttal Ribbentrop volt a vádak fő célpontja, noha különböző nagyságrendű más panaszokról is szó esett. Rahn tagadta, hogy Németország nem tett eleget annak a kötelezettségének, hogy csapatokat és fegyvereket küldjön Magyarországnak, de mindenesetre azt mondta, hogy nincs értelme a további kölcsönös vádaskodásnak. Bármilyen politikai hibát is követett el a Birodalom, annak puszta felhánytorgatása nem oldja meg a jelenlegi problémákat. Ha a Kormányzó lát valami gyakorlati kiutat, ő szívesen együttműködik vele annak elérésében.

A Kormányzó félbeszakította: ő csak egyetlen kiutat lát, a fegyverszünet azonnali megkötését.

Rahn azt válaszolta, hogy ha Horthy angolszász ejtőernyősökért folyamodott volna, nem tehetne mást, mint azt, hogy felkel, meghajol és így szól: „Főméltóságod meggyőzött engem", és távozna. Ám Horthy Magyarországának fegyverletétele az oroszok előtt Rahn számára társadalmi és nemzeti öngyilkosságnak tűnik.

Rahn beszámolója szerint (akkor nyomban Veesenmayernak számolt be. majd később a biróság előtti tanúvallomásában, amelyet megismételt később) a Kormányzó mélységesen megrendült az érvelés hatása alatt és azt kérdezte, hogy miért nem jött Rahn hamarabb. Miért csak most van alkalma az első komoly társalgásra egy némettel, amikor már minden túlságosan késő? De most már késő: a Proklamáció kiment, és nem lehet többé visszavonni. Valójában a bemondó akkor már valószínűleg másodszor is felolvasta a döntő dokumentumot.

Ez a bejelentés Rahnra feltétlenül igen súlyos sokkhatást gyakorolt. De nagy hatást gyakorolt rá Horthy érzelmi megnyilatkozása, ami nyilvánvalóan a különböző kötelességeinek teljesen érthető konfliktusából származott. Ahelyett tehát, hogy megszakította volna a beszélgetést és minden további nélkül távozott volna, megkérdezte a Kormányzót: nem látta-e, hogy azzal, amit tett, három tűz közé került, az oroszok, a németek és a saját ellenzéke tüze köze. Elviselhetetlen lenne az a gondolat, hogy németek és magyarok egymásvérét ontsák! Erre Horthy sietve megkérdezte: nem tudná-e Rahn elhárítani a testvérgyilkosságot azáltal, hogy elintézi: a németek visszavonják csapataikat az osztrák határra és Magyarországot a sorsára hagyják.

Talán meglepő, hogy Rahn nem vetette el „helyből" ezt a javaslatot, amit Hitler oly gyakran és a leghatározottabban elvetett. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ő nem ismerte a német- -magyar kapcsolatok egész történetét. őt sietősen küldték Budapestre, mégpedig saját óhaja ellenére. Neki már voltak vitái Ribbentroppal, és többé-kevésbé az a meggyőződés alakult ki benne, hogy a korábbi német politika téves utakon járt. Végezetül, amint ő maga megállapította, bizonyos sietséggel beszélt, anélkül, hogy végiggondolta volna, mi rejlik annak mélyén, amit mondott. Annak az ösztönös érzésnek engedelmeskedett, hogy valóban sürgető és fontos feladat megakadályozni a Német és a Magyar Hadsereg összecsapását. Ösztönének sugallatára tehát Horthynak azt válaszolta, hogy kész kormányának továbbítani ezt az ajánlatot, azzal a kikötéssel, ha azt „tisztességesen értjük". Amikor Horthy megkérdezte, pontosan mit ért ezen, azt válaszolta, hogy a német erők visszavonása csak akkor lehetséges, ha a magyar csapatok nem teszik le a fegyvert, és még inkább: nem közösködnek az ellenséggel. Azután még azt is mondta (azért, hogy legalább időt nyerjen), hogy ezt a javaslatot írásban kéri továbbítás végett.

A beszélgetés így előre nem sejthető módon békülékeny hangulatban ért véget, de kétségtelenül újabb félreértés történt. Rahn azt ígérte, hogy beszél a Führerrel és erről majd beszámol. Úgy értette, hogy Horthy azt mondta neki, megvitatja a dolgot Lakatossal, és vele Lakatoson keresztül tartja majd a kapcsolatot. Várta, hogy Lakatos hozza neki Horthy írásba foglalt javaslatát. Ezzel szemben a tény az, hogy Horthy további javaslatokat várt Rahntol (aki saját feltételezése szerint, a következő lépést megteszi). Felhatalmazta Lakatost, hogy fogadja őt, de úgy gondolta, hogy a saját akciója visszavonhatatlanul véget ért, és a rendelkezésein nem tervezett semmi változtatást, legalábbis addig nem, amíg nem hall újabb javaslatot a németek részéről.

Rahn délután 1 óra 45 perckor távozott."

"13 órakor megérkezett Rahn nagykövet. Hosszabb fejtegetése során ő is megkísérelte, hogy elhatározásomat megingassa. Tudomására adtam, hogy Magyarország készségét a fegyverszünet megkötésére a magyar rádió máris közhírré tette. Tény, hogy Veesenmayer távozása után az én kiáltványom szövegét nyomban eljuttatták a rádió épületébe, s annak felolvasása 13 óra tájban valóban meg is történt.

Veesenmayer, úgy látszik, nem tájékoztatta a nagykövetet a velem folytatott beszélgetés részleteiről. Rahn mindenesetre igen meglepettnek mutatkozott, és kiemelte a veszélyt, amely magyar fegyverletétel esetén a német hadsereget fenyegeti. Én előttem mindig a finn és nem a román példa lebegett, és ezért belebocsátkoztam annak megbeszélésébe, hogy miként lenne megakadályozható, hogy az oroszok a németek háta mögé kerülhessenek. Biztosítékot azonban nem adhattam Rahnnak."

“Rahn szerint Horthy rettegett a testvérharctól, és alapvetően ezzel lehetett rávenni arra, hogy visszatáncoljon eredeti elképzelésétől. Ha így volt, akkor a kormányzó végzetesen alábecsülte saját autoritásának mértékét.”

"Kevéssel 1 óra után lépett Rahn Horthy szobájába. A beszélgetés első szavai a Rádióban felhangzó proklamáció bevezető szavaival egyidőben hangzottak el. Horthy, megismételve Veesenmayernek tett előbbi nyilatkozatát, hosszú vádbeszédet tartott Németország és különösen Ribbentrop ellen. Hangoztatta, hogy Németország nem adott elég fegyvert, csapatokat Magyarország védelmére. Rahn, ez a ravasz diplomata, nem mondott ellent. Megkérdezte csupán, feltéve, hogy a kormányzónak igaza is van, miben látja a megoldást. Azonnali fegyverszünetben — hangzott a kormányzó válasza. Rahn ezután a fegyverszüneti feltételek iránt érdeklődött, majd értesülve ezekről, ügyes taktikával a Horthyt legérzékenyebben érintő kérdéseket vetette fel. Miként vetheti magát alá — kérdezte — a nagybirtokos arisztokratikus Magyarország az oroszoknak? És különösen miként teheti ezt Horthy, „akinek neve" — Rahn szerint — egy komoly európai programot jelentett. Saját maga járul hozzá a fegyverszünethez, maga ássa meg rendszerének sírját — öngyilkosságot követ el. Ő is helyeselné a fegyverszünetet — igyekezett tovább appellálni Horthy ismert szovjetgyűlöletére —, ha Budapestet 3 angolszász ejtőernyős divízió szállná meg. Erről azonban nincsen szó. Horthy ugyan egyetértett Rahn érvelésével, de kijelentette, hogy a történteken már nem változtathat. Megkérdezte Rahnt, nem volna-e mód arra, hogy a német csapatok kivonuljanak Magyarországról: így ugyanis megmenekülne a fegyverszüneti egyezmény számára oly kínos kötelezettsége, a németekkel való katonai szembefordulástól. Rahn ismét nem mondott nemet, csak arra utalt, hogy végleges válasza kormányának álláspontjától függ. Viszont kérte Horthyt, hogy addig is, míg erről nem értesül, a magyar csapatok ne nyissák meg fegyverletételükkel a frontokat a szovjet csapatok előtt. Horthy, ismét megszegve a fegyverszüneti egyezményt, ehhez elvben hozzájárult és kérte Rahnt, hogy a továbbiakban Lakatossal tartson kapcsolatot."