Emigráció: ami valakinek kivándorlás, az a másiknak bevándorlás. Magyarországon mindkettő jelentős volt egész történelmünk során: jöttek és mentünk. Az emberek sosem jószántukból indultak útnak, mindig a szükség hajtotta őket. Hol a jobb élet reményében, hol az életükért futottak, hol az ország néptelenedett el egy-egy hosszan tartó háború után, és kellett a dolgos kéz. Így települtek be például a csabai tótok (hazabeszélek) a tizennyolcadik század elejétől kezdve a Viharsarokba. 

​A reformkor nemzetiségi problémája legalább százötven évvel korábban kezdődött, amikor a török hódoltság után részlegesen kihalt országrészekbe megindult a spontán migráció és a tervezett betelepítés. Jöttek románok, szolvákok, horvátok, szerbek és szászok. A nemzetiségi határok sosem voltak egyértelműek, de a tizennyolcadik századi népességmozgások után még inkább összekavarodott az ország nemzetiségi térképe. A betelepülők segítették ki az országot a háborúk nyomorából, elindítottak egy népességrobbanást az országban és egy azzal együttjáró gazdasági fellendülést. Míg a XVI-XVII. században Európa népessége közel hatvan százalékkal növekedett, Magyarországon a népesség épp csak stagnált. A magyarok létszáma Európa lakosságának 4%-a alá csökkent. A bevándorlóknak is köszönhető, hogy Magyarország újra tényező lehetett Európában.

​Kossuthék egyik legnagyobb politikai és emberiességi hibája az volt, hogy nem ismerték fel időben a nemzetiségek szerepét és a bennük rejlő lehetőségeket és veszélyeket. Nem adták meg nekik ugyanazokat a szabadságjogokat, mint amit maguknak elvártak, sőt erőszakkal próbálták őket asszimillálni, amikor rájuk erőltették volna a magyar nyelvet. Természetes reakció volt, hogy a magyarok ellen fordultak a nem magyar népcsoportok. 

​Persze nemcsak hozzánk jöttek, hanem mentünk is. A legnagyobb és legismertebb kivándorlási hullám során a századfordulón másfél millió magyar távozott Amerikába. Ezek voltak itthon a boldog békeidők. A következő jól ismert és dokumentált menekülési hullám az 1956-os forradalom idején és utána zajlott le. De az 1848-49-es szabadságharc után is jelentős számban menekültek száműzetésbe azok, akikre itthon biztos megtorlás várt.

​Kossuthot a világ minden táján a nép örömmel, lelkesedéssel, a kortárs politikai vezetés aggodalommal fogadta. Azonban ha féltek is a felforgató hatásától, megengedték, hogy kikössön, és továbbutazzon, mint pl. Franciaországban. Angliában és Amerikában körbeturnézhatta az országot beszédeket tartva. Persze voltak, akik kifigurázták erősen magyaros kiejtését, de mondandóját komolyan vették, és nem állítottak elé akadályokat. 

​1852-től Kossuth Zsuzsa és családja is emigrációban éltek. Brüsszelben az emberek megnézték az utcán a furán öltözött, hangos Zsulavszky fiúkat – messziről látszott róluk, hogy nem odavalósiak. Senki más nem hordott feltűnő, zsinóros-magyaros mentéket, nyíltan hazafias ruházatot. De emiatt nem bántották, csak jobban megjegyezték őket. Zsuzsa és családja nem tapasztalt hátrányt abból, hogy idegenként kellett érvényesülniük egy ismeretlen világban.