Március 15-ére eredetileg nem egy nagyszabású megmozdulást terveztek.
"A pesti egyetem rektora eltiltotta hallgatóit a petíciózás mindenféle támogatásától, ami ellen az egyetemisták március 15-én délelőtt 10 órára tüntetést hirdettek, kéziratos plakátjaikon a pesti polgárokat is a "mostani tanrendszere bilincseiből" szabadulni akaró diákság támogatására szólítva föl."
Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris 2008, 358. old.
A március 15-i eseményekről sok helyen olvashatunk, itt kiemelek pár forrást.
Petőfi naplója - részlet a március 17-i bejegyzésből:
"Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót... azt fogjuk tenni! a többit istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetteket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vínunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? isten neki; ki várhat ennél szebb halált?
E gondolatokkal aludtam el. Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az uton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatalember volt, kik nagy búsan politizáltak. Bulyovszki Gyulát, ki közöttük volt, meghíttam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, mig vissza nem jövünk.
Hazamenvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszki és Jókai proklamációt szerkesztettek. Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna.
- Jó jel! - kiáltánk föl egyhangulag.
Amint a proklamáció elkészült, s indulófélben voltunk, azt kérdem, micsoda nap van ma?
- Szerda - felelt egyik.
- Szerencsés nap - mondám -, szerdán házasodtam meg!
Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mindkettő riadó tetszéssel fogadtatott.
...
A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a viz nem olthatja el.
Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proklamációt és én elmondtam a nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a szemináriumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. A szeminárium csarnokában elénk állott egy professzor, és ezt mondta nagy pátosszal:
- Urak, a törvény nevében...
Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása s a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek. Közülök Vidács emelt szót, elmondta, hogy professzoraik a tartandó lakomábani részvevést eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kacaj és bosszankodó kifakadások a hallgatóságban. De a lakoma már csak mellékes dolog volt. Jókai ismét fölolvasta a proklamációt s a tizenkét pontot s énvelem elszavaltatták a nemzeti dalt. Mindkettőt fanatikus lelkesedéssel fogadták, s a refrénben előjövő "esküszünk"-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt.
- Most menjünk egy cenzorhoz, és vele irassuk alá a proklamációt és a nemzeti dalt! - kiáltott valaki.
- Cenzorhoz nem megyünk - feleltem -; nem ismerünk többé semmi cenzort, el egyenesen a nyomdába!
Mindnyájan beleegyeztek és követtek.
Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk. Jókait, Vasvárit, Vidácsot és engem neveztek kiküldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Ezalatt kinn lelkesítő beszédeket tartottak Egresi Gábor, Degré, Vasvári, Jókai stb. Délfelé elkészültek a nyomtatványok s ezrenként osztattak szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután három órára gyülést hirdettünk a muzeum terére s a sokaság eloszlott.
A szakadó eső dacára mintegy 10.000 ember gyült a muzeum elé, honnan a közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magokénak vallják a polgárok is és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyilt, s megtelt a néppel, először. Rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláirta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. Óriási kitörése a lelkesedésnek!... Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön... körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen egy ijedt arcot sem láttam... minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert!
Ezen, különben alaptalan hír, oly fölindulást okozott, hogy Nyári Pál és Klauzál tovább beszéltek egy óránál, anélkül, hogy beszédeikből egy-egy töredék mondatnál többet hallottunk volna.
- Budára, Budára!... a helytartó tanácshoz!... nyittassuk meg Stancsics börtönét!... Budára!...
Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. Végre választmány neveztetett ki, Budára menendő s a helytartó tanácsot fölszólitandó, hogy a cenzúrát rögtön eltörölje, Stancsicsot szabadon bocsássa, s a katonaságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szín alatt be ne avatkozzék. A választmány tagjai: Egresi Sámuel, Gyurkovics Máté, Irányi Dániel, Irinyi József, Kacskovics Lajos, Klauzál Gábor, Molnár György, Nyári Pál, Petőfi Sándor, Rottenbiller Leopold, Staffenberger István, Tót Gáspár, Vasvári Pál.
A választmány legalább huszezer ember kiséretében fölment Budára a helytartó tanácshoz, és előadta kivánatait. A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, s öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a cenzúra eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyilt. A rab irót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.
Ez volt március 15-ke."
Gyimesi Emese, Szendrey Júlia kutatója, egy rövid videóban mesél arról a napról:
Jókai leírása arról a napról regényesebb, mint Petőfié :):
A mennydörgés azt mondja: le, térdeidre, ember, az Isten beszél!
A nép szava is megdördült és mondá: föl térdeidről, rabszolga, a nép beszél!
Tartsátok tiszteletben e napot, melyen a nép szava először megszólalt. Március 15-ike az; írjátok föl szíveitekbe és el ne felejtsétek.
A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik. A nemzet történetében ez volt az epochalis nap. Ezentúl minden nap új dicsőséget fog számotokra hozni; a nép fölébredett, a nép követelte századok óta megtagadott jogait, a nép kivívta jogait, miknek láncait legközelebb találta.
Március 15-ikén reggel a fővárosi fiatalság, mely a józanabb pártnak nevezett töredék által ajánlott türelmet és várakozást sérelmei gyógyszeréül nem tartotta elegendőnek, adandó reformlakomája fölött tanácskozni egybegyülekezvén, ez alkalommal Jókai Mór következő proclamatiót olvasott fel ügybarátaihoz: „Testvéreim! A pillanat, melyet élünk, komolyabb teendőkre szólít el bennünket; Európa minden népe halad és boldogul, haladnunk, boldogulnunk kell nekünk is. Legyen béke, szabadság és egyetértés! Követeljük jogainkat, melyeket eddig tőlünk elvontak, s kívánjuk: hogy legyenek azok közösek mindenkivel. Kívánjuk a sajtó szabadságát, a censura rögtöni eltörlését – felelős minisztériumot Budapesten – évenkénti országgyűlést Pesten! – Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben – kívánjuk: hogy a nemzeti őrsereg rögtön fölállíttassék, védje hazáját minden férfi – közös teherviselést – úrbéri viszonyok megszüntetését – esküdtszéket képviselet alapján; nemzeti bankot. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk. A politikai status foglyok bocsáttassanak szabadon. Unio Erdély és Magyarhon között! Ezen jogokat követelni tartozik a nemzet, s bízni önerejében s az igaz ügy Istenében! Egyenlőség, szabadság, testvériség!”
E proclamatio minden egyes pontjait mennydörgő helyesléssel fogadta a nép, s kinyilatkoztatá: hogy azt saját manifestumául fogadja el.
Ekkor Petőfi Sándor lépett fel, s ezen honfidalt szavalá el a nép között:
Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
...
A vers utósorait dörögve esküdte utána a nép, s innét ment egyenesen az egyetemi fiatalsággal egyesülni; először az orvosi kar csatlakozott hozzá, azután a mérnöki, legvégül a jogászi; egyedül ezen kar tanára szegült ellene a nemzet akaratának, de senki sem hallgatott rá. Vasváry Pál hívta fel közgyűlésre a tanulóifjúságot, s az egy akarattal követte a vezéreket: kinn az egyetemi piac közepén, már ekkor túláradt néptömeg közepette adá elő Vidacs János, miképp gátoltatott az egyetemi fiatalság e mozgalmakbani részvételtől, tanáraik mily kicsinyes fenyegetőzésekkel akarták a meggyulladt lángokat eloltogatni. Mondá: hogy megötödöltetéssel fenyegettetének. Általános kacaj és zúgás. Ekkor a nép szónokai közül Jókai harmadszor is nyílt piacon felolvasá a proclamatiót, s Petőfi elszavalá fentebbi dalát, melynek végeztével rögtön elhatároztatott, hogy a nép a proclamatio első pontját, a sajtószabadságot, saját önhatalmánál fogva teljesülésbe veendi, mit meg is tett, innét tömegestül Landerer és Heckenast nyomdájára menvén, hová a rend és béke fönntartása tekintetéből választmányi tagokul Petőfi, Vasváry, Vidacs és Jókai küldetének be, a nyomdatulajdonost felszólítandók: hogy kívánja-e az el nem kerülhető kényszerítés be nem vártával a kikiáltott tizenkét pontú programot s Petőfi olvasott költeményét censura nélkül kinyomatni? A nyomdatulajdonos engedett, s a kívánt iratok rögtön németre is lefordítva néhány pillanat múlva ezrével kerültek elő a gyorssajtó alól, melynek példányai egész délig osztattak ki a szakadó eső dacára szüntelen gyülekező közönségnek. Eközben többen kezdtek szónokolni a néphez. Szólt Irinyi József, Vasváry, Bulyovszky, Egressy Gábor, Irányi, Vidacs, Jókai. A déli harangszó egy óráig félben szakasztotta a mozgalmakat, s ekkor gyülekezethelyül a nemzeti múzeum tere tűzetett ki. Az eső szüntelen esett. Jó jel!, mondá a nép, Párizsban, Palermóban és Bécsben is esett, mikor a nép jogait követelte. Délután a múzeumtéren összegyűlt nép elhatárzá a városházára menni, s ott a polgári kart és városi tanácsot az egyesülésre s kívánatai aláírására felszólítani.
A tanácsterem megnyittatott, s tartatott nyilvános ülés a piacra összegyűlt nép szabadságmennydörgései között. A tanácsnak benyújtattak a program pontjai s a tanácsjegyző mondá, hogy azok el vannak fogadva; utána Holovics tanácsnok kívánt gondolkozási időt, melyben e pontok tanácskozás alá vétethessenek. Megcáfolta őt Rottenbiller alpolgármester, kimondván: hogy már egész délelőtt tanácskoztak efölött; ezután szónokolt Nyáry Pál Pest megyei alispán s a pontokat pártolta, utána Klauzál Gábor, ki az első és 11-ik pontok rögtöni életbeléptetését is kívánta; a pontok a tanács által aláírattak, s az ablakon át a népnek felmutattának. E pontok azóta minden utca szegletén olvashatók. A nép, ideiglenes választmányát a tanács és polgárság választmányával egyesítendőt kinevezve, kívánta, hogy Táncsics Mihály, ki sajtói állítólagos vétség miatt fogva van Budán – miután kimondatott, hogy censurai törvények nálunk nincsnek, nem is voltak soha – szabadon bocsáttassék, s a censurale collegium rögtön mentessék fel hivatalától; e kívánata teljesítésére átment Budára, s a hatósági épület udvarán zászlóalja köré gyűlve, állhatatosan állt jogai kívánatai mellett, míg választmánya által kijelentették: hogy a helytartótanács e három pontba egyezett bele: Táncsics kiadatása, censura eltörlése, sajtóbíróságnak a nép közüli választatása; s egyúttal kimondá: hogy a katonaságot csak azon esetben fogja kirendelni: ha azzal maga a nép saját céljai rendes kivitelére kívánna rendelkezni.
Ez nap délutánján kívánta a nép a színházi aligazgató Bajza Józseftől: hogy a színházban e nap ünnepélyére teljes kivilágítás mellett a betiltott Bánk bán adassék elő. Bajza mondá, hogy szívesen teszi. A színház oltár volt ma, a közönség színe volt jelen ünnepi arcokkal, ünnepi ruhában; a nemzeti kokárda volt minden férfi, minden nő keblére feltűzve, a szín közepén a háromszínű zászló.
Ezalatt a nép, a megszabadított Táncsics kocsiját önkezeivel vonva át Budáról a színház teréig, bevonult a színházba, mely mindenki számára ingyen megnyittatott.
A páholybirtokosok is megnyiták páholyaikat a nép számára, ki még e közforradalom percében is oly tiszteletben tartá a gyöngédebb érzelmeket, hogy egy páholyt sem foglalt el, melyben hölgyek ültek.
A zenekar felváltva a Rákóczy-indulót, Marseillaise-t és a Hunyady László szebb helyeit hangoztatá.
Később Egressy Gábor elszavalá Petőfi költeményét a nép ezreinek harsogó esküvése mellett. Ugyanazt rögtön Szerdahelyi által zenére téve, a színházi polgártársak kara éneklé el; s a közönség ismétlé a szavalmányt és dalt.
A közönség nagy része óhajtá Táncsicsot a színpadon megjelenve látni, azonban értesülve a tisztelt polgártárs gyengélkedő állapotáról, kívánatával felhagyott, s a legnagyobb csend és béke között eltávozék.
Az állandó választmány azonban reggelig együtt ült."
Kossuth Lajos viszont, aki aznap nem volt Pesten, mert politikustársaival Bécsbe tartott az uralkodóhoz, hogy elfogadtassa a követeléseiket, egy évvel később sokkal prózaibban emlékezett vissza a pesti forradalom napjára. 1849. március 15-én a törökszentmiklósi hadi táborban tartózkodott, onnan írt levelet feleségének.
"Szentmiklós, márt. 15. 1849.
Kedves Angyalom!
Ti ma martius 15-két ünneplitek, mi pedig – értem seregeink – mennek a német ellen. Hogy tulajdonképen mit ünnepelnek martius 15-kén, midőn egy kis pesti lármánál, egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy azon a napon, mellyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt tudom. Pedig megmenti okvetlenül, megverik ám a németet bizonyosan, lehetetlen, hogy meg ne verjék.
Ma megyek Földvárra, Czibakházára, hova a seregek már elmentek. Bajom nincs, egészséges s jókedvű vagyok. Légy te is az kedves Angyalom; csókollak milliomszor kedves gyermekeimmel együtt. Isten áldjon, meg,
hű Lajosod"
Jókai és Laborfalvi Róza románca valóban az esti Bánk bán előadáson kezdődött.
"1848. március 15-én, Katona József Bánk bánjának az előadásán találkozott a nála nyolc évvel fiatalabb Jókai Mórral, egy kokárdát tűzve a férfi kabátjának hajtókájára."
Petőfi Zoltán napra pontosan a forradalom után kilenc hónapra született, 1848. december 15-én.