1847. október

Az ifjú pár kolozsvári fogadtatásáról így ír Illyés:

"Amikor a fogadó kapuján kilépnek, összefut a nép. A szomszéd utcában a járókelők mint valami fejedelem érkeztét, úgy kiabálják egymásnak a hírt, hogy: Itt van! Megjött! Öreg matrónák mondják majd el, hogy csitri lányként mint szaladtak versenyt a diákokkal, de komoly polgárokkal és polgárnékkal is — a Biasini Szálloda elé. A költő — mondja pontosan hatvan év múltán éppen egy matróna szemtanú — "a szálló előtt levő nagy, kerek, ún. feleki kövön állott, s a nép lelkesen éljenezte. Majd beszélni kezdett. Dicsőítette a népet, a szabadságot, és beszélt a forradalomról. Barna úti ruhában volt a költő, lehajtott fehér gallér a nyakán. Feje fedetlen. Szép hangja volt, messze elhallatszott, és oly lelkesen beszélt, hogy a közönség még sokáig éljenezte, és csak későre oszlott szét."

Az országgyűlési ifjúság fáklyásmenetet rendez a tiszteletükre. Tomboló éljenzés fogadja őket, amikor az országgyűlés karzatán megjelennek. Este díszvacsora."

Illyés Gyula: Petőfi Sándor, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1989, 309. old.

Szendrey Júlia érdeklődése a politika iránt abban az időben feltűnést és értetlenséget keltett.

"A politizálók viszont meglepődhettek azon, hogy Petőfiné részt vett azokban a gyakran éjszakába nyúló beszélgetésekben, vitákban, ahol eddig a véleményformálás, sőt a jelenlét joga kizárólag a férfiaknak volt fenntartva."

Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris 2008, 339. old. 

Ezt az idézett vers is bizonyítja:

ARANY JÁNOSNÁL

Csendes magányból a mézeshetek után

Ujra belépek a nagyvilág zajába,

Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután

Kedélyemnek fejér köntösére hága.

Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban,

A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél,

Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban,

Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél.

Üdvezlégy másodszor!... a tavasz tarkállott,

Amidőn először látogattalak meg,

Most bús egyformaság födi a világot,

Bús egyformasága a mogorva ősznek;

De e ború, ámbár eddig egyetérzék

A természettel, most nem sérti kedvemet,

Hisz magammal hordom a tavasz egy részét,

És a legszebbik részt, kis feleségemet.

Ime feleségem... hej be szép az élet,

Mikor az ember így másodmagával van,

Akármit huhognak, akármint itélnek

A magányos baglyok, szomorú odvokban.

Leestem ugyan a szabadság szárnyáról,

Be vagyok kerítve egy kis karikába,

De mért kivánkoznám ki e karikából,

Midőn minden gyönyör ide van bezárva?

Én azonban vizet hordok a Dunába

Beszélvén ilyetén dolgokat tenéked;

Föl van írva szinte sorsod csillagába

Ragyogó betűkkel: boldog házasélet...

Itt hitvesed, amott két virgonc gyermeked!

Gyűljünk össze s űljünk itt körbe mindnyájan,

S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket,

Hogy hallgatni még az idő is megálljon;

Igy csaljunk meg ezt a vén hajdút, ki engem

Hej, maholnap megint a dologra kerget...

Egykor a hírvágyat hátamra űltettem,

S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget.

Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz,

Hogy munkába öljek napot és éjszakát!

Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz,

Aki a sátánnak elalkudta magát.

Tudom, a feledés, mint az éhes kánya

A megölt madárral, elröpűl nevemmel,

Tudom, hogy siket a magyarok hazája,

S mégis énekelek, mert énekelnem kell.

El fogják feledni nevem s bár felednék

Hamar! ugy szeretném túlélni híremet:

Akkor aztán ismét a magamé lennék,

Rózsáim volnának a borostyán helyett.

Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem

Veletek, barátom, nem-zavart magányban,

Míg nem emlékezném már saját magam sem

Arra, hogy divatban voltam hajdanában.

Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén

Egyszer itt találna s tán reám ismervén

Mint régi barátját üdvözölne, de én

Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém?

Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki,

Nevetek, magamat kinevetem érte;

Az isten a magányt nem nekem teremti,

Odavaló vagyok én a csatatérre.

Dobják le testemmel együtt majd nevemet

A sírba, de addig ne bántsa senki sem,

Véglehelletemig nem hagyom a helyet,

Ott esem el bármily sárosan, véresen!

Szalonta, 1847. október 25-31.